Illata van. Íze, szaga. Minden hanghoz külön gondolat tartozik. Vagy érzés.
Érzem az illatot, az ízét, a szagát, és minden hangban látom a gondolatot. Az érzés nélkül.
Igen, még mindig ezen lovagolok, mert még soha nem volt velem ilyen.
Abszolút nem boldog érzés. De nem is szomorú. Ha érzés egyáltalán. Már ebben is kételkedem.
Zenék. Nem egy, nem kettő. Apróságok, mind-mind sok emlékkel megtűzdelve. Látom az emlékeket. Látom, hogy nevettem. Látom, hogy a hazug boldogság a hatalmába kerített és enyém volt a világ. Látom, hogy a mosoly le nem fagyott az arcomról.
Látom Őt, ahogy behúzódott a sarokba. Nem furcsa a lány, gyakran volt olyan "senkihez sincs kedvem" kedve. Bár hozzám akkor is szólt. De abban a pillanatban nem. Ez fel sem tűnt. Ahogy nem foglalkozott senkivel, ahogy a fülhallgatót a fejére rakta és bömbölve hallgatta a zenét. Látom, hogy könnyes volt a szeme. Akkor ez fel sem tűnt. Látom, hogy hagyta elmenni, nem szaladt utána, nem kérte, hogy maradjon. Ez akkor fel sem tűnt. Látom a félpillantásokat. Látom, hogy lopva ér hozzá, hogy ne is sejtse senki... Ez akkor fel sem tűnt.
Látom Őt. Furcsa fiú. Furcsa gondolatokkal, furcsa lélekkel, furcsa életúttal, furcsa tapasztalatokkal, furcsa barátokkal, és furcsa önkifejezéssel. Látom, ahogy jön felém, átölel. Látom, ahogy mosolyog és nevet más viccein. Látom, hogy őt is zavarja hogy nem tudja a lányt kizökkenteni a zenehallgatásból. Nem értem miért. Elmondja, hogy ha tehetné ketté szakadna, hogy ne legyen sértődés, hogy ne bántson meg senkit. Értem a szavait, de a mögöttes jelentést inkább jó mélyen elásom, nehogy értenem kelljen.
És új kép ugrik be. Dühös. Szidkozódik. Igazi érzések, igazi érzelmek. Olyanokat mond, amit nem is gondol komolyan. "Neki is csak f... kellett." Érzem, hogy lesokkol a mondata. Felé fordulok és megkérdezem, amit úgyis tudok, de jobban hiszek a barátaimnak, mint magamnak. A válasz nem. A furcsa érzés nem múlik el mégsem. Nem törődöm vele. Eltemetem magamban, nem figyelek rá, nem hallgatom, ahogy szinte ordít nekem. Becsapom magam. És Ő csak mondja és mondja. Rá nézek és kijelentem "Holnap ugyanúgy fogsz vele beszélni, a karomat merném tenni rá!". Esküdözik, hogy nem. Pedig ezek igazi érzelmek. A düh nem azért volt, mert haragudott. A düh azért volt, mert érzett. Komolyabbat, mint a harag.
Ülünk a padon. Hosszú haját igazgatja, közben kérdezősködik. Furcsa dolgokat kérdez. Őszinte válaszokat kap. Én is kérdezek. Egyenes kérdések, nem kertelek benne. A válasz kevésbé őszinte. A válasz hazugság. És kiált belül a hang. De én nem figyelek. "Ő a barátnőm, nem fog nekem hazudni. Ostoba hang!! Mit akarsz, félrevezetni?!"
És jött ő. A "nagy ember", aki mindig mindent jobban tud. A kemény fickó, aki magában már el sem merne jönni. Ha baj van, nehogy már ne legyen mellette kettő, aki védi. A megrögzött hazudozó, aki tökéletesen ért egy dologhoz. Jól tudja játszani a szerepet, még akkor is, ha már belebukik, hisz a hazugságainak ellent mond! Jön egy ilyen ember.. Aki még talán magának sem meri bevallani az igazat. Jön egy valaki, akinek az egész élete hazugság. És ő kell hozzá, hogy mindenre fény derüljön. Hogy igazat mondjanak nekem. Na, persze nem ő, csak a többiek.
Most érzek valamit. Nyomasztó valamit, ami ránehezedik a mellkasomra. Úgy érzem megfulladok. Nem. Nem kell sírnom. Csak megfulladok. Nehezen kapok levegőt. Legalább érzek valamit. Vicces. Így kell éreznem valamit....
