HTML

Hogyan kell???

2010.04.15. 01:09 Bikoz

Valaki árulja el nekem, hogy hogyan is kell megcsinálni azt, hogy semmit ne érezzek!!!?

Biztos van vmi titka. Biztos meg lehet oldani valahogy. Biztos van rá megoldás!!!!

Azt hiszem, hogy minden jól van. És nevetek. Egy nevetés - két sírás! Mindig megfizetek érte kegyetlenül, ha csak egy percig is jól érzem magam! Hát hogy csináljam, hogy kő legyek..? Hogy lehetne ... hogy lehetne...

Nem a könnyek bántanak. Azok már elapadtak. De csak azok, amik az ember arcán folynak végig. Azok, amik belül szinte szétmarják a lelkemet.. azok nem. Azok folyamatosak. Mint vmi vízesés. Vagy mint a nyári zápor....

Hihetetlen. Hogy lehet valakiben ennyi érzelem? Hogy adhatott Isten egyetlen embernek ennyit? Nem félti? Nem félti, hogy eltékozolja? Nem félti, hogy nem jól bánik vele, és megszakad a szíve? Vagy pont azért adta, hogy így tanuljon belőle, hogy mi a helyes, és mi nem az? Kemény leckék ezek!

Nevetek egyet. És ezer rúgást kapok utána. Nem merek már nevetni.

És mondom "Köszönöm, jól vagyok, vigyázok magamra, minden oké!". Közben ugyanazt csinálom. Közben ugyanúgy minden pillanatban meghalok kicsit, mert bántanak szavakkal, tettekkel, hazugságokkal, felejtéssel... Hát hogyan kerüljem ki ezeket? Mit tegyek? Mit tegyek?

Ne szeressek? Hogy kell azt? Ez olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy ne lélegezzek.

Mit tegyek? Mit tegyek???

Szólj hozzá!

És a zene...

2010.04.05. 17:27 Bikoz

Illata van. Íze, szaga. Minden hanghoz külön gondolat tartozik. Vagy érzés.

Érzem az illatot, az ízét, a szagát, és minden hangban látom a gondolatot. Az érzés nélkül.

Igen, még mindig ezen lovagolok, mert még soha nem volt velem ilyen.

Abszolút nem boldog érzés. De nem is szomorú. Ha érzés egyáltalán. Már ebben is kételkedem.

Zenék. Nem egy, nem kettő. Apróságok, mind-mind sok emlékkel megtűzdelve. Látom az emlékeket. Látom, hogy nevettem. Látom, hogy a hazug boldogság a hatalmába kerített és enyém volt a világ. Látom, hogy a mosoly le nem fagyott az arcomról.

Látom Őt, ahogy behúzódott a sarokba. Nem furcsa a lány, gyakran volt olyan "senkihez sincs kedvem" kedve. Bár hozzám akkor is szólt. De abban a pillanatban nem. Ez fel sem tűnt. Ahogy nem foglalkozott senkivel, ahogy a fülhallgatót a fejére rakta és bömbölve hallgatta a zenét. Látom, hogy könnyes volt a szeme. Akkor ez fel sem tűnt. Látom, hogy hagyta elmenni, nem szaladt utána, nem kérte, hogy maradjon. Ez akkor fel sem tűnt. Látom a félpillantásokat. Látom, hogy lopva ér hozzá, hogy ne is sejtse senki... Ez akkor fel sem tűnt.

Látom Őt. Furcsa fiú. Furcsa gondolatokkal, furcsa lélekkel, furcsa életúttal, furcsa tapasztalatokkal, furcsa barátokkal, és furcsa önkifejezéssel. Látom, ahogy jön felém, átölel. Látom, ahogy mosolyog és nevet más viccein. Látom, hogy őt is zavarja hogy nem tudja a lányt kizökkenteni a zenehallgatásból. Nem értem miért. Elmondja, hogy ha tehetné ketté szakadna, hogy ne legyen sértődés, hogy ne bántson meg senkit. Értem a szavait, de a mögöttes jelentést inkább jó mélyen elásom, nehogy értenem kelljen.

És új kép ugrik be. Dühös. Szidkozódik. Igazi érzések, igazi érzelmek. Olyanokat mond, amit nem is gondol komolyan. "Neki is csak f... kellett." Érzem, hogy lesokkol a mondata. Felé fordulok és megkérdezem, amit úgyis tudok, de jobban hiszek a barátaimnak, mint magamnak. A válasz nem. A furcsa érzés nem múlik el mégsem. Nem törődöm vele. Eltemetem magamban, nem figyelek rá, nem hallgatom, ahogy szinte ordít nekem. Becsapom magam. És Ő csak mondja és mondja. Rá nézek és kijelentem "Holnap ugyanúgy fogsz vele beszélni, a karomat merném tenni rá!". Esküdözik, hogy nem. Pedig ezek igazi érzelmek. A düh nem azért volt, mert haragudott. A düh azért volt, mert érzett. Komolyabbat, mint a harag.

Ülünk a padon. Hosszú haját igazgatja, közben kérdezősködik. Furcsa dolgokat kérdez. Őszinte válaszokat kap. Én is kérdezek. Egyenes kérdések, nem kertelek benne. A válasz kevésbé őszinte. A válasz hazugság. És kiált belül a hang. De én nem figyelek. "Ő a barátnőm, nem fog nekem hazudni. Ostoba hang!! Mit akarsz, félrevezetni?!"

És jött ő. A "nagy ember", aki mindig mindent jobban tud. A kemény fickó, aki magában már el sem merne jönni. Ha baj van, nehogy már ne legyen mellette kettő, aki védi. A megrögzött hazudozó, aki tökéletesen ért egy dologhoz. Jól tudja játszani a szerepet, még akkor is, ha már belebukik, hisz a hazugságainak ellent mond! Jön egy ilyen ember.. Aki még talán magának sem meri bevallani az igazat. Jön egy valaki, akinek az egész élete hazugság. És ő kell hozzá, hogy mindenre fény derüljön. Hogy igazat mondjanak nekem. Na, persze nem ő, csak a többiek.

Most érzek valamit. Nyomasztó valamit, ami ránehezedik a mellkasomra. Úgy érzem megfulladok. Nem. Nem kell sírnom. Csak megfulladok. Nehezen kapok levegőt. Legalább érzek valamit. Vicces. Így kell éreznem valamit....

Szólj hozzá!

Gondolat...

2010.04.05. 02:55 Bikoz

Az érzés nem jött. Nem keltem sírva, nem feküdve vidáman. Élek. Lélegzem. És van még bennem érzelem. De valahogy a gondolataim és érzéseim most annyira nincsenek összhangban. Hihetetlen ez nekem. Sose volt ilyen.

Mint vmi adásszünet. Érzelem-szünet. Érdekes.

 

A nyugalom szigete pár pillanat. A nyugalom szigete túl nyugodt. Nem véd. Nem óv. A nyugalom szigete felzaklat. És ahelyett, hogy a menedéket nyújtaná... bánt. Szomorúságot okoz. Nem hozza a várt nyugalmat. Nem hozza az érzelmeket.

Változtam? Oh, igen. Talán egy év alatt nem változik annyit az ember, mint én pár hét alatt tettem. Hogy ezt hogyan tudom kamatoztatni, az majd kiderül. Remélem csak előnyömre válik.

Amúgy feszült vagyok. Most. A hangulatember mégis hangulatember maradt... Megnyugtató, hogy legalább ez nem változott. Valaminek mindig maradnia kell.

Fáradt vagyok. Talán du. vagy este felé képes leszek többet írni. És jobban.

Szólj hozzá!

1 hónap...

2010.04.04. 01:40 Bikoz

Szóval...

Nehéz az elmúlt egy hónapról írni. Azt hittem - és ezt el is mondtam sokszor - két hét mennyország, két hét pokol. De aztán annyi minden kiderült az utolsó két napban, hogy inkább egy hónap tömény hazugság volt.Egy hónap, amit sosem lehet kitörölni, pedig jobb lenne úgy.

Úgy kéne élni, hogy ne bánjunk dolgokat. Igyekeztem ehhez tartani magam. De most ellepett a szar, és bánom már, hogy bíztam. Bánom, hogy hittem az emberekben. Bánom, hogy bántottam, aki szeret és szerettem, aki bántott!

Magamnak a legnehezebb megbocsátani ezt az egy hónapot. Magammal a legnehezebb szembenézni. Elismerni, hogy csak rosszat kaptam. Elismerni, hogy óriásit hibáztam. Elismerni, hogy sokat veszítettem. Elismerni, hogy hagytam magam félrevezetni.

Nagy árat fizettem hazug ölelésekért. Leromboltam saját magam, a semmiért. Hazug kedvességért adtam mindent - mintha a lelkem adtam volna el az ördögnek. És most keresem.

Gyakran mondtam, hogy "az életem, nem az én életem". Egy hónapig... mintha valami hihetetlen erő irányított volna. Nagyon megtévesztett. És elszakadni is nehéz volt tőle. Még akkor is ha bántott, ha kitépte a szívem és lenyomta a torkomon. (Igen, nagy szavak, de most valahogy nem megy ezek nélkül az érzékeltetés. Nagy szavak kellenek nagy dolgokhoz.)

Nehezen, de megtettem. Elszakadtam. És vártam a fájdalmat, vártam a kitörő, elsöprő érzelmeket, vártam a régi önmagam reakcióit. De nem jöttek. Jött egy hatalmas üresség. Jött egy "nem érzek én semmit", ami tart azóta is. Nem szeretek, nem gyűlölök, nem haragszom, nem fogadok vissza, nem nézek előre, se hátra.

Még mindig várom az érzést. De már öt napja sehol semmi. Elmentem olyan helyekre, ahol már maga a hely csupa érzelem. Ahová az emlékek befurakodtak és nyomot hagytak. Elmentem érezni. De semmi. Üresség.

De az nem lehet, hogy pont belőlem haltak ki az érzelmek. Hiszen, mikor azokat osztogatták én ezereszer is kaptam belőle. "Te érzelmesebb vagy, mint a többi lány." Lehetetlen. Valaminek kell még lennie. De hová bújt? Miért nem fáj? Dühösnek kellene lennem. Vagy utálkoznom. Vagy vmi elsöprő erősségű megbocsátást kellene produkálnom. Sértettségnek kellene jönnie, vagy haragnak. Valaminek. De nem jön. Semmi.

Ha rá gondolok (az elmúlt egy hónapra és a személyekre), akkor pörögnek a gondolataim, rakom össze a kirakóst és egyre újabb hazugságok kerülnek napvilágra. Megértem, amiről mindig azt hallgattam "ezt te úgysem érted..." és cikáznak az újabb apróságok, amikre adott pillanatban oda sem figyeltem. De érzelem nincs. Csak a gondolatok. Összevisszaság... kuszaság, ami egyre inkább kisimul.. és értem. És éreznem is kellene...

Várom. Az érzelmeket várom. Minden nap úgy fekszem, hogy hátha nevetek, vagy sírok, vagy bármi. És minden nap így kelek fel... Hátha nevetek, vagy sírok...

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása